Viaggio in Islanda

Amikor András bácsi elmondta nekünk, hogy idei őszi kirándulásunkkor a Pál-völgyi barlangrendszer Mátyás-hegyi barlangjába megyünk, magunk sem tudtuk, hogy örüljünk-e neki… 

Megnéztük az internetes oldalon készült  fotókat .Megtudtuk, hogy kúszni-mászni fogunk, hogy kapunk majd overallt és fejlámpát, hogy két csoportban fogjuk megtenni a túrát…vártuk is, de azért egy kicsit aggódtunk is: vajon milyen lesz? Vajon átférünk majd a szűk lyukakon? Vajon tudunk hason csúszni, ügyeskedni?

A kirándulás napján izgatottan gyülekeztünk, a lányok fonogatták egymás haját, hogy a kobak alatt a legkevésbé koszolódjon majd.

A túrát két csoportban tettük meg: az első csoporttal András bácsi, a második túracsoporttal Erika néni ment. Már a barlang bejárata előtt egyfajta kaland-érzet fogott el bennünket, tudtuk, odalenn már nincs visszaút: menni kell előre…

Túránk kezdetén egy hosszú lépcsőn keresztül ereszkedtünk a mélybe, majd kúszva, térdelve, hason folytattuk a barlangászást. A barlangban úgynevezett „termek” voltak, ( itt már ki is tudtunk egyenesedni ) ahol mindig megálltunk, és megvártuk a többieket. Láttuk a koncerttermet, ahol valódi koncerteket tartanak a barlangászok, - persze az előadás helyszínét  akkor  más úton közelítik meg a résztvevők. A két csoportnak részben közös volt az útja, részben más úton haladtunk. Az osztály egyik része  a Sóhajok hídja felé ment, itt mindenki kívánt valamit, amit nagyon szeretne, hogy teljesüljön . A másik csoport az Elefánt szikla felé túrázott, és persze valamennyien láttuk a Színháztermet, ahol színpad és  nézőtér is volt,  a falon pedig a   Barlang szelleme vigyázta a csendet. Meghódítottuk  a könyvtártermet, a Delfin sziklát és persze még sok-sok érdekes helyet.

Az egyik legnagyobb élmény a csapatmunka volt, hiszen segíteni kellett egymásnak, mindig figyelni a mögöttünk jövőre, olykor kezet ,olykor jó szót nyújtani a másiknak. Egy –egy ilyen túrán rengeteg mindent megtanulunk magunkról és  társainkról is, hiszen nincs mellébeszélés, menni kell, tenni, amit a vezető mond, figyelni a társainkra ,segítséget kérni ha kell, és tudni kell elfogadni is azt.

Túránk végeztével kicsit fellélegeztünk –sikerült -, másrészt szomorúak voltunk, hogy véget ért a kaland. Egy biztos: valamennyiünknek feledhetetlen élmény marad ez a szűk két óra, amit a barlangban töltöttünk, és  úgy  gondoljuk, büszkék lehetünk a teljesítményünkre!

7.a osztály